Búcsú Takács Bélától
2015. február 6. 11:03

Búcsú Takács Bélától

2015. febr. 4.

„A zene, amelyet veled hallgattam, több volt, mint zene, 
A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér; 
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett; 
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér”. 

/Conrad Aiken/

 

Mártély község jelenlegi és régi Önkormányzata, a barátok-szomszédok, magam és mindenki nevében, aki szerette és tisztelte Takács Bélát- búcsúzom.

 

Némán állunk a ravatalnál, s közben számtalan gondolat kavarog bennünk: Rádöbbenünk arra, hogy ismét eltávozott közülünk valaki, aki fontos része volt életünknek, ennek a kis mártélyi közösségnek. Mert a közösség egymásra figyelő emberekből, hitekből és tehetségekből áll, olyan másokért tenni akaró jó emberekből, amilyen Takács Béla volt.

 

De ő nem csak része volt ennek a közösségnek, hanem formálója is, olyan ember, akitől szebb lett a világ, olyan, aki körül táncra perdültek a múzsák.-- S aki körül táncra perdülnek a múzsák, az hisz a szépségben, igazságban, emberségben, és megtanít hinni bennünket is.

 

"Hallgasd emléked mit beszél, fordulj a múlt csodáihoz!" -- írja a költő.

 

Forduljunk a múlt emlékeihez a búcsú pillanatiban, a családhoz, Bélához fűződő kapcsolatunkhoz.

1993 óta működik a Takács pékség családi vállalkozás a faluban. Ez idő alatt számtalanszor kerültek nehéz helyzetbe, de ők sosem adták fel, ha az élet azt kívánta újítottak a megszokott kínálaton.

Éjszakánként sütötték a pékárut, amit nemcsak a faluba, a környező városokba is szállítottak.

Bélának nemcsak a vállalkozás megtartásáért, de az egészségéért is meg kellett küzdenie. Néhány éve daganatos betegséget diagnosztizáltak nála az orvosok. A kemoterápián túl még őssejtbeültetésen is átesett. Úgy érezte jól van, de a vállalkozás oroszlánrészét Zsoltira és Manyikára bízta. Ő inkább a piacszerzésre, a szállításra koncentrált, de az utolsó pillanatig dolgozott a műhelyben is.

 

Legutóbbi sikeres műtétje után mindannyian hittünk a gyógyulásában, felépülésében. Lehetetlennek tűnt a hír: Béla elment….

A mártélyiak soha nem feledik kedves személyiségét, településünk közössége örökre megőrzi emlékét.

Kedves Béla!

Ismertük egymást korábban is, hisz Zsoltit tanítottam, de igazán a polgármesterségem ideje alatt ismertem meg az adakozó, közösségért tenni akaró pékmestert, és családját, akik minden rendezvényre friss péksüteményt készítettek önzetlenül.

Majd egyszer meg azzal kerestél, hogy egy segélyszervezeten keresztül hozol adományokat, bútorokat a családoknak, intézményeinknek.

Aztán bevillan a kép a Kavalkádról, ahol a vízimennyegzőn a kis Béla és felesége mondtak örök hűséget egymásnak! Milyen büszke és boldog édesapa voltál!

Emlékszem hányszor színesítettétek a rendezvényeinket a családi zenekarral, önzetlen fellépésekkel. Minden civil szervezettel támogató, jó kapcsolatot alakítottál ki.

Még most is érzem az ízét a friss meleg lekvároskifliknek, amiket felkínáltál a hétvégi rendezvények vendégeinek: polgárőröknek, motorosoknak, forgatag szervezőinek.

Számtalanszor muzsikáltatok fiaiddal, barátaiddal a Faluházban!

Arra is emlékszem, hogy segíteni akartál a népdalkörnek, hogy gondtalanul fel tudjanak lépni más településeken, ezért zenés estet szerveztetek, hogy a bevételt a népdalkörnek adhassátok.

Figyelmes, önzetlen és segítőkész voltál mindenkivel.

Mennyi sok szép emlék, ami már csak emlék marad!

 

 

Kedves Béla! Olyan közösségben élhettél, ahol szeretetet adtál és kaptál.

Hozzánk nőttél, a falu egy része voltál. Itt dolgoztál nap, mint nap közöttünk, de most el kell, hogy engedjük arra az útra, ahonnan nincs visszatérés. Ez a sok-sok ember utoljára eljött hozzád, megköszönni neked a figyelmességet, a szeretetet, az önzetlenséget, amit tőled kaptunk.

„Dúdolnám a szívem bús énekét. Túl vagy a varázs hegyen, már nem értenéd. 
Hol a dal,  hol a szó?  Csak a csönd,  csak a hó.             Ahol élsz,  oda vágysz.  Vissza térsz, haza szállsz. 
Dúdolnám a szívem legszebb dalát. Hogy nélküled nem létezem,  de nem hallod már. Dúdolnám a szívem bús énekét. 
Túl vagy a varázs hegyen,  már nem értenéd." 

 

A közösségért végzett kiemelkedő munkájáért Mártély község képviselőtestülete Takács Bélát 2005-ben Mártély községért kitüntetésben részesítette. Az emléklapon ez az idézet állt:

 

„Eljön a nap, amikor a jelen elmerül a múltba,
amikor a nagy időkről, a történelmet formáló
névtelen hősökre emlékeznek.

Szeressétek hát mindenkor ezeket az embereket,
érezzétek őket barátaitoknak, rokonaitoknak,
legyenek oly kedvesek előttetek, mint önmagatok.”

2006-ban az önkormányzati választáson a falu lakosainak bizalmából képviselőtestületi tag lett. 2010-től külső bizottsági tagként segítette a munkánkat. Számtalan alkalommal készítette családjával a német és erdélyi vendégek fogadására a kemencében sült sok-sok finomságot.

Hitte és vallotta: „Az élet­nek ér­té­ket csak a szol­gá­lat ad­hat,

amel­­lyel az em­be­rek ügye fe­lé for­du­lunk…

 

Vasszorgalom, kitartás, fegyelem, munkaszeretet jellemezte, mindenhol megállta a helyét. Magával szemben szigorú, másokkal toleráns volt. Hivatásának megszállottjaként, óriási munkabírással, életének legutolsó pillanatáig dolgozott. A munka területén sohasem tudott nemet mondani, Türelem, jó kedély, kitűnő alkalmazkodó képesség jellemezte, minden korosztállyal megtalálta a kellő hangot. Könnyen teremtett kapcsolatot, és akik megismerték, megszerették.

Türelemmel, belső tartással viselte mindazt, amit a sors rámért, sohasem panaszkodott, sőt bagatellizálta a bajokat. Ő kért elnézést, ha kórházi kezelés miatt nem lehetett jelen a testületi ülésen. Munkaszeretete, munkabírása sosem hagyta cserben. Mint egész életében, most sem hagyta el magát.

Végül nem ő, hanem a szervezete adta fel a küzdelmet.

„Ne állj zokogva síromnál; Nem vagyok ott. Nem alszom. 
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú. Én vagyok a gyémánt csillogás a havon. 
Én vagyok a napfény az érett gabonán. Én vagyok a szelíd őszi eső. 
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj, Ott vagyok minden hangban veled, 
A csendesen köröző madár szavában, de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában. 
Ne állj hát zokogva síromnál; Nem vagyok ott. Nem haltam meg.”

 

Kedves Béla!

 A mai napon a jelen elmerül a múltba, de Te megmaradsz emlékezetünkben, mert a közösség szolgálatával, beírtad neved Mártély nagykönyvébe, meghatározó alakja voltál ennek a településnek. Nem haltál meg, mert akit ennyien szeretnek, az velünk marad. Részese maradsz a történeteinknek, emlékeinknek, a múltunknak, de a jövőnknek is, hisz erős, téged nagyon szerető, érted aggódó családod viszi tovább, amit te elkezdtél.

Amikor belépünk majd a pékségbe, tudjuk Te is ott leszel és figyeled aggódva, jól sikerült-e a sütés, eljutott-e minden kisboltba, jut-e mindenkinek a finomságokból, amiket fiaid és szerető feleséged készítenek a tanításod, útmutatásod szerint, s akiknek a munkáját föntről tudjuk, továbbra is segíteni fogod.

 

Reményik Sándor:

Végrendelet
„Fáradtságom adom az esti árnynak, 
Színeimet vissza a szivárványnak. 

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek, 
Mosolygásom az őszi verőfénynek. 

Sok sötét titkom rábízom a szélre, 
Semmit se várva és semmit se kérve. 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton: 
Kétségeim az örvényekbe szórom. 

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.”

 

Takács Béla! Szeretettel és tisztelettel emlékezünk rád. Nyugodj békében!

 

 

(Balogh Jánosné búcsúbeszéde)